Miért pont weboldal 2026-ban?
Miért bajlódom egy saját weboldallal 2026-ban ahelyett, hogy csak feldobálnám a képeimet Instagramra? Azért, mert ez nem social media annak minden előnyével és hátrányával együtt.
Az Instagram pl. ma már inkább videós, mint fotós platform. Vagy ott van a Substack, ami szerintem pont azt testesíti meg, ami rossz a mai közösségi platformokban: már az első pillanattól kezdve mindent a monetizálásnak rendel alá. Olyan, mint egy munkahely. Ebben az algoritmusok által uralt online világban pedig egyre kevesebb értelmét látom, hogy az időmet és az energiámat ilyen helyekre pazaroljam. Szerintem a komolyabb projekteknek sincs is semmi értelmük rajtuk, én pedig idén inkább erre szeretnék többet koncentrálni, mintsem a közösségi média tartalomgyártásra.
Ez a blog nekem egy projekt. Ha fejlődni akarok, azt rendszereznem kell, a social media pedig erre alkalmatlan, hiszen nem is ez a célja. Itt viszont egy helyen tudok összegyűjteni és átlátni mindent, és rájöttem, hogy ha leírom azt a folyamatot is, hogy miben fejlődtem, közben én magam is jobban megértem ezeket a folyamatokat és jobban átlátom, hogy honnan hova tartok.
Három nagyobb lépés terelt ide, ahol most vagyok:
Az első lökés: Újvári Sándor streetfotó kurzusa (2024. július)
A pandémia elején gép nélkül maradtam, de mindenképpen vissza akartam térni a fotózáshoz, csak éppen nem úgy, ahogy korábban műveltem. A nagy és nehéz DSLR váz helyett vettem magamnak egy kompakt kis Fujifilm gépet, és pont a legjobbkor találtam rá erre a kurzusra.
Sándor volt az, aki ráébresztett, amit az elmúlt 20 évben műveltem fotózás címszóval, az semmi más nem volt, mint puszta esztétizálás. Elvégeztem előtte és utána is pár tanfolyamot, de az övé ami igazi eredménnyel zárult számomra. Ő nem csak le akarta adni az anyagot, tényleg az volt a célja, hogy áthuzalozza az agyunkat. Nem akart mindenáron dicsérő szavakat kipréselni magából a rémes képeinkre, és ez a fajta őszinteség kellett nekem. Ezen felül pl. nála hallottam először Susan Sontag A fényképezésről című könyvéről is amit ha nem olvasok el, a következő két lépést sem léptem volna meg.
A következő szint: MÚOSZ fotóriporter tanfolyam (2024-2025)
A streetfotós kurzus után már tudtam, hogy át kell huzaloznom az agyamat, csak azt nem, hogyan csináljam. Ezért iratkoztam be a MÚOSZ-hoz. Természetesen nem akartam fotóriporter lenni, viszont meg akartam tanulni, hogyan áll össze egy projekt, hogyan kell másképp látni. Meg is kaptam, amit kerestem. A szakma legjava oktat ott, és bár néha kaotikusnak tűnt minden, ha az ember tényleg odafigyel, idővel leülepszik a lényeg és kitisztul a kép.
Ami ezek után mindent összerakott a fejemben: Street Photography Manifesto (2025. nov-dec)
Ezt a könyvet Brian Lloyd Duckett-től az egyik legnagyobb alkotói válságom közepén vettem a kezembe. Hetek óta az év közben készült fotóimat rendszereztem, és már ott tartottam, hogy leformázom az egész merevlemezt és elölről kezdek mindent.
Ez a könyv ébresztett rá, hogy igenis szabályok közé kell szorítani a streetfotót, mert különben nem lehet benne fejlődni. Komolyan kell venni a kereteket, hogy aztán később újra meg lehessen szabadulni tőlük. Fura, de a civil szakmámban is ugyanezt csinálom már tizenöt éve: minden projektet előbb „felálványozok”, és ha már minden stabil, akkor térek el a szabályoktól, hogy valami átlagon felülit hozzak létre. Itt is ez a cél.
Egyszóval ez a weboldal nekem nem a lájkokról szól, hanem arról, hogy legyen egy hely, ahol a saját szabályaim szerint fejlődhetek, és ahol az írás segít abban, hogy ne csak nézzek, hanem értsem is, amit csinálok.