Vélemény • Téma: Street fotó • A Sea of Mediocrity
Előre bocsátom, ez a cikk nem sértődésből született meg, amiért az Instagramon nincs elég követőm vagy lájkom. Én magam már rég „kiéltem magam” azon a platformon. Az első nagy hazai Instagram fotós közösség (Magyar Instagram Közösség, #mik) alapítójaként ott voltam a platform hőskorában, és végigkövettem az átalakulását egészen a mai algoritmus-káoszig. Több tucat fotópályázatot vezényeltem le, és volt idő, amikor hazai kreatívügynökségek és marketing konferenciák kértek fel Instagram szakértőnek.
Ez az írás egy reflexió arra a folyamatra, ahogyan a népszerű tartalomgyártók ma a street fotót tálalják.
Így jött szembe velem Kenneth Steward videója is, amely meglepő őszinteséggel fogalmazta meg azt a válságot, amit én magam is megtapasztaltam:
„A mainstream social media esztétizáló csapdája megöli a valódi street fotót.”
A geometriai zsenik poszt-hoc igazolása
Az első írásban már leírtam, hogy miért értek egyet Duckettel, aki szerint szükségünk van definíciókra, hogy ne süllyedjünk el a középszerűségben. Kenneth Steward azonban rávilágít a probléma egy másik oldalára is.
Élesen kritizálja azokat a tartalomgyártókat, akik úgy állítják be magukat, mintha „őrült tudósként”, matematikai precizitással látnák előre a geometriai vonalakat és formákat. Steward szerint ha ezeket a tartalomgyártókat nézed, azt hihetnéd, hogy a street fotósok mind diplomás szakik, akik képzeletbeli vonalakat lőnek ki a szemükből.
A valóság ezzel szemben sokkal egyszerűbb: az utcai fotózás nagyrészt szerencse, véletlen és a másodperc töredéke alatt meghozott döntés. A legtöbb „vezető vonalat”, komplementer színt vagy kompozíciós szabályt a fotósok valójában csak utólag, a válogatás és szerkesztés során fedezik fel a képeiken, manapság egyesek mégis úgy tálalják a közönségnek, mintha tudatos tervezés eredménye lett volna. Steward szavaival élve: „hagyjatok már ezekkel a spirális kompozíciókkal és Dutch angle-ökkel... csak ott voltál, tetszett a pillanat, és ellőtted”.
Itt muszáj kitérnem egy másik kedvenc (kortárs) street fotósomra, Dante Sisofóra. Ő talán az egyetlen kivétel, aki valóban egyfajta „őrült tudósként” képes látni maga körül a teret, bár hozzá kell tennünk, hogy az esetében az őrült talán nem is akkora túlzás. Viszont Steward kritikája még rajta is megtalálja a fogást: valójában Sisofo is csak nagyon kevés olyan képet tud készíteni és felmutatni, amely valóban megfelel azoknak a komplex szabályoknak, amelyekről ő maga is folyton beszél a videóiban. Ő sem tud minden nap tökéletes geometriát alkotni. Egyszóval nem véletlen, hogy gyakran ugyanazokat a példafotókat használja fel az anyagaiban. Persze a kivétel itt is csak erősíti a szabályt.
Ha követjük mind Duckett, mind Steward megállapításait, rájövünk, hogy egyáltalán nincs logikai ellentét köztük:
A szabályok nem arra valók, hogy a fotózás pillanatában mérnöki számításokat végezzünk, hanem hogy utólag tudjuk, mitől működik a kép.
Félreértés ne essék, ő sem azt mondja, hogy nincsenek szabályok, hanem azt, hogy manapság sokan mindenféle szabályok utólagos belemagyarázásával akarják street fotó-zseninek feltüntetni magukat, amelyből se nem lehet tanulni, se nem lehet valódi képet alkotni arról, hogy mi is a street fotó.
Kenneth Steward csak annyit állít, hogy a street fotó nem egy mérnöki tervrajz. A „bullshit” nem maga a geometria, hanem az a pózer magatartás, amely azt állítja, hogy ez tudatos tervezés volt az expozíció előtt.
A valódi street a lájkokon kívül kezdődik
Tehát az, hogy az utóbbi pár évben a street fotós videók és tartalmak között felütötte a fejét ez a trend, és az algoritmus is már csak azokat a tartalomgyártókat hozza fel nekünk akik beálltak a street fotó, mint geometriai feladvány értelmezésébe, cseppet sem fog segíteni senkit abban, hogy igazán jobb legyen, legfeljebb képes lesz kliséket meglátni és lefotózni.
Az igazság valahol ott van, ahol a mainstream már elfordítja a fejét. Steward pl. El Paso utcáin dokumentálja azt, amit a social media algoritmusa nem szeret: a szegénységet, a hajléktalanságot, az élet nyersebbik oldalát.
Bár Steward ezen állításának morális alapjával lehetne vitatkozni, hiszen a mélyszegénység és a kiszolgáltatottság esztétizálása semmi több, mint „nyomorp*rnó”, fontos figyelembe vennünk a kulturális kontextust és a szándékot is. Ő az ilyen fotókat a láthatatlan 1% képviseleteként látja. A kettő közötti különbséget a szándék határozza meg: dokumentálni akarunk vagy sokkolni?
Erről pl. a műfaj egyik mestere, Joel Meyerowitz így fogalmazott:
„Az igazán jó (street) fotós képes olvasni a saját kultúráját.”
Steward Amerikájában a street fotónak ez a fajta gyakorlása nem ütközik olyan falakba, mint pl. nálunk. Számára ez inkább a dokumentarista hitelesség eszköze mintsem egy esztétikai trófea, így nincs is jogunk pálcát törni fölötte ezért.
Mindez street fotóra lefordítva azt jelenti, hogy nem az a baj, hogy kit fotózunk, hanem az, ha trófeaként kezeljük a szenvedésről készült fotót.
Egyébként nekem Meyerowitz ezen gondolata segített átértékelni több olyan fotográfus munkásságát, akiket korábban túl vulgárisnak vagy modortalannak tartottam. Meyerowitz ezen egyszerű megállapítása feloldja a Steward-féle radikalizmus és a morális érzékenység közötti ellentétet.
Erre a legjobb példa talán Hevesi-Szabó Lujza, a Telex fotóriportere. Ha nem értjük, hogy mitől is működnek annyira jól az ő fotói, valóban nyersnek és vulgárisnak titulálhatjuk a munkáit. Viszont amennyiben Meyerowitz szemüvegén keresztül vizsgáljuk meg azokat, szerintem egyértelműen kijelenthető, hogy a mai magyar kortárs fotográfiában ő az egyetlen, aki mindenféle mesterkéltség vagy erőlködés nélkül képes tűpontosan dekódolni és megörökíteni amit mi csak úgy neveznénk, hogy hétköznapi.
Viszont az algoritmusok csak ráerősítenek arra a szelekcióra, hogy az emberek a (mesterkélt) szépet preferálják és nem pedig az igazságot. Így hogyan is lenne képes a közösségi média megmutatni azt, amikor magát a legfőbb funkcióit is úgy nevezik, hogy like vagy kedvelés? Az algoritmusok miatt mára szinte mindenki ugyanazt a stílust próbálja utánozni a street fotóban (pl. hátulról fotózott sziluettek), ami vizuális unalomhoz vezet.
Tanulság
Ahogyan erről már a blog leírásában, és több más cikkben is írtam, több mint 20 év fotózás után jöttem rá, hogy amit eddig csináltam, az sokszor csak üres esztétizálás volt. Azóta Susan Sontagtól eljutottam Steward és Duckett modernebb megállapításaihoz is, melyek látszólagos ellentéte valójában egy egységes rendszert alkotnak:
- A keretrendszer (Duckett): Segít abban, hogy a street fotó több legyen, mint egy unalmas pillanat megörökítése, és a definíciók és keretek azért kellenek, hogy ne süllyedjünk el a középszerűségben.
- Az őszinteség (Steward): Segít elkerülni, hogy a technikai perfektcionizmus rabszolgájává váljunk. A szabályokat azért kell ismerni, hogy ösztönné váljanak, nem pedig azért, hogy az utcán vonalakat rajzolgassunk a szemünkkel.
Tömören: A műfaji keretek (Duckett) szükségesek, de a mesterkéltség (Steward) hazugság. A szerencse amiről Steward beszél a videójában így valójában „felkészült szerencsét” jelent.
2026-ra a tervem hogy továbbhaladjak az „újrahuzalozás” útján. Ha te is el szeretnéd vetni a „geometria-kuruzslást” és visszatérni a gyökerekhez, akkor erősen ajánlom Steward videóját is megnézni és nyitott elmével végighallgatni amit mond.
